Őszi gyöngyszemek, Börzsöny ékszerdobozában 

Amikor a Lélek már nagyon vágyik a csendre, akkor a test is elnémul. És nem marad más választása, mint hogy kövesse. Valahogy így voltam ezzel én is, amikor az Ősz küszöbén felsírt bennem egy hang és szinte követelte az elvonulást. Addig – addig követelőzött, míg azt mondtam magamnak: nos, akkor induljunk. Egyenesen, be az erdőbe.

Kislánykorom óta egy erdei házikó volt az álmom, patak partján, sok fával körbevéve. Egy időre sikerült is beleéreznem az erdei létformába, ám ez a történet – remélem, csupán ideiglenesen, ám – félbeszakadt. Épp ezért volt hatalmas AHA élmény, amikor megpillantottam a kisházat az erdő közepén.
Börzsönyi Ékszerdoboz. Így nevezték el a zöld, kocka formájú épületet a házigazdák, Gabi és Dani. És valóban, akárcsak egy doboz, amit ki kell csomagolni. És egy doboz, amibe sok mindent bele is pakolhatunk. Ahogy nézzük. Amikor átléptem a szállásom küszöbét, olyasmi tárult elém, amire egyáltalán nem számítottam. Amennyire egyszerű és letisztult a külcsín,
olyannyira pazar és minden igényt kielégítő prémium minőség képviseli a belső dizájnt. Álom, luxuskivitelben! Pont, mint a filmben, csak Audrey helyett, nekem „esett le az állam”. 

A meghitt, kandallós nappalit csak csodálva kerülgettem, valahogy filmezni, kanapézni nem volt kedvem. De miért is lett volna? Odakint, olyan szép volt az idő. A tarka levelek, mint kenderszőnyegen a kócos rojtok sercegtek a talpam alatt. A nap sugarai kecsesen kúsztak át a terebélyes tölgyfák ágai között, és beragyogták az ékszerdoboz legszebb gyöngyszemét, a romantikus teraszt. És micsoda terasz! Nekem ő lett a kedvencem. Melegséget kölcsönző fapadló, amelyen hanyag eleganciával, pihe-puha szőnyegek heverésztek. Minden szegletben egy kislámpa, varázslatos fények. Terített asztal, rajta váza, őszi csokorral. És barátságos csészék. Mindenhol a visszaköszönő szarvas motívum, a ház logója. Míg a tekintélyes teraszt lassan felfedeztem, Csúszkák és Vörösbegyek csicseregtek köröttem, miközben szakadatlanul hullt a fémlemeztetőre az őszi makkeső. Visszatérve a mozivászonra és a filmekre, teljes síkképernyős élőképet kaptam ajándékba, méghozzá testközelből. Természetfilmet forgatott a Jóisten. Akkor, ott a Börzsönyben. Épp a Doboz teraszán. És képzeljétek, az emlegetett szarvasok a kertbe sétáltak. Egyenesen a lábaim elé…
Lélegzet visszafojtva szaladtam a telefonomért, hogy néhány képkockát lőjek a vadakról. Csak csodáltam őket. Ezeket a gyönyörű teremtményeket, akik nagy barna szemeikkel bámultak rám. Pár percre megállt az idő, minden olyan szürreálisnak hatott. Boldogságot éreztem. Megnyugvást és békét. Mély, csendszagú békét.
Azt olvastam a vendégkönyvben, hogy sokan látogatnak ide párban, családostul, és jól is teszik. Van ebben a helyben valami. Valami megmagyarázhatatlan erő. Talán a ház lelke. Talán, a tulajdonosokban rejlik a titok. Nem tudom… Mindenesetre én valóban csendesülésre vágytam, ezért is érkeztem egyedül. Volt, hogy órákig ültem a kényelmes kagylófotelben, kezemben kávésbögrét szorongatva és néztem a tölgyest. Amikor már csak a Hold világított, kibújtam a ruháimból és elmerültem a panoráma jakuzzi simogató pezsgésében. Néhány éjjelibagoly fantasy regénybe illő huhogása, és a semmihez sem hasonlítható szarvasbőgés törte csak meg az esti csendet. Akárcsak a gondolataim, minden lenyugodott körülöttem. S’, hogy az élvezeteket fokozzam, beültem a finn szaunába és engedtem, hogy az erdei sétában jólesően megfáradt testemet, gyengéden átöleljék a lágy citrusos illatok. Az már valóban extra hab volt a tortán, hogy a sós merülő dézsában hűtöttem le magam, a csillagos ég alatt. Míg itt tartózkodtam a Börzsönyi Ékszerdobozban, annyi csodálatos pillanatban volt részem, hogy egyetlen blogbejegyzés édeskevés arra, hogy elmeséljem nektek. Mesébe illő, parányi és gigászi erdei házak között sétáltam, mókust, nyulat és madarakat láttam, szarvasokkal reggeliztem, baglyokkal vacsoráztam. Szelídgesztenye és Diófák lombjai között barangoltam, Pillangóvirág, Cickafark és Citromfű illatozott lépteim során. Gabriella – a háziasszony, aki mindenre is gondol – ajánlására még kék és narancssárga naplementét is sikerült meglesnem a közeli varázsréten. Azt mondják, egyszer minden jó véget ér. Én mindig reméltem, hogy nem így van. Ám, meg kell, hogy mondjam, igencsak szomorú volt az a pillanat, amikor vissza kellett indulnom. Onnan, ahová épp, hogy hazaérkeztem.

Frenyó Krisztina